Az alap téma,amivel foglalkozok az,hogy miért nem működhet olyan spontán módon és zavartalanul egy párkapcsolat,mint egy szoros barátság,csak épp szerelemmel fűszerezve?

Gondolkoztam,figyeltem az embereket és a saját életemből is rengeteg olyan minta szolgált alapul amely megmutatja ennek gyökeres problémáját.Ez jó hír,ugyanis ha a probléma forrása ismert,akkor ez javítható állapot...mindössze felfogástól függ.

Általánosnak vett,de egészségesnek nem mondható,hogy amint kiejtjük a "kapcsolat" szót,rögtön előttünk van,a tartozni valakihez kifejezés.Igen ám,de ez nagyon könnyen átbillenhet a "függeni valakitől","elszámolással tartozni valaki felé" és "birtokolni valakit" fogalmába...ugye ismerős?

Most képzelj magad elé egy jó barátot/barátnőt,aki közel áll hozzád...mondjuk heti szinten tartod vele a kapcsolatot valamilyen formában (személyesen,telefonon,chaten...stb)

Mi történik amikor találkoztok?...alap szitu:üdvözlés,ezután beszédbe elegyedtek egymással,majd jön a nagy beszélgetés,legyen az személyes dolog,vagy hétköznapi dolgok.Megy a kommunikáció,áramolnak a témák a két ember között.

De ami különös,hogy egyik ember sem ront a másikra hogy:  "-Miért csak most jöttél?" "-Kivel voltál,mit csináltál,meddig voltál itt-ott?"

És a legfontosabb:ha megfigyeled,jön a téma,te arról beszélsz ami számodra fontos,és a másik fél is a számára fontos információkat osztja meg veled spontán,nem erőltetetten,nem félve,rettegve a reakciódtól.

Sok kapcsolatban itt van az a bizonyos "kutya elásva".Pontosan ez a spontaneitás veszti el fontosságát,ellenben eluralkodik a félelem szele az éppen haza érkező félben...a gyomra görcsbe rándul és magyarázkodásba kezd,mert tudja,itt számonkérés jön.Ugye,milyen furcsa?Lehet hogy eddig erre fel sem figyeltél.De itt bizony lelki terrorról beszélünk valamilyen formában,ha csekély mértékben,akkor is az!

Miért nem tudják a felek egymást meghallgatni anélkül hogy olyan tapintatlan módon húzzák ki belőlünk az információt,hogy már-már arra emlékeztet,amikor tiniként a szülői házba betoppanva pironkodni kell a késői hazatérésért,mert épp nem a megegyezett időpontban értél haza?Ez bizony nem egészséges.Mert (és ezt kihangsúlyoznám) két fél közt szükséges hogy megosszák egymással azt hogy hol jártak és mit csináltak,hiszen ez az alapja egy őszinte kapcsolatnak...de miért ilyen módon?Miért ilyen agresszíven és számon kérően?

A magyarázat az,hogy tulajdonukként kezelik egyes emberük "életük párját".És nem adják meg a tiszteletet a másiknak,hogy pl kedvesen megkérdezzék:-hogy telt a napod?

Egyszerűen belegyalogolnak a lelkedbe és ez nagyon rossz érzés,érzed az alárendeltség hűvös fuvallatát ami átjárja minden egyes kis porcikádat.Onnantól a párod nem pár,hanem egy szörnyeteg,aki bántja a lelkedet.

Itt rögtön vissza is térnék a baráti kapcsolatok működéséhez,melynek alapja szintén a kölcsönös kapcsolat,csak úgy,mint a szerelemben,párkapcsolatban.Ebben teljes mértékben megegyezik a két fogalom.

Figyelem,aki ilyet tenne velünk,nagyon fontos,hogy higgadtan tudomására kell adni,hogy nem azzal leszünk hűségesek,hogy elmeséljük minden pillanatunkat és szégyenkezünk,mert "megint bele fog kötni valamibe" és "megint nem tetszik neki hogy itt-és ott ezzel és azzal voltam".Ez hatalmas tévedés.

Arról van szó,hogy magyarázkodnod kell,így másítasz a sztorin a félelmedből fakadóan vagy épp mert nem szeretnél kínos veszekedést vagy bármi mást amivel partnered nem tetszését nyilvánítja majd ki arról,hogyan éled életed annak részét,amikor ő épp nincs veled.

A kötelék egy olyan megfoghatatlan dolog,ami két emberi érző szívből fakad és a szereteten/szerelmen és a másik fél megbecsülésén alapul.Ha ez megvan akkor a másik bizalommal fordul a másik felé,és szabadon engedi,mert ez a láthatatlan szál visszavezeti majd hozzá,épp ezért olyan értékes ez az egész.

Tehát azt kell megértetnünk partnerünkkel,( vagy épp magunkkal) hogy ha hűtlenek lennénk,azt megtehetjük bármikor,de ha rátelepednek az emberre,egy idő után a menekülés (egyedül vagy épp másik kapcsolatba) a reakció.

Kérd meg,hogy hallgasson végig,ne kérdezgessen,vagy ha igen akkor csak finoman mert nem vagy a tulajdona és nem egy bábu vagy akit madzagon rángathat a vele játszani vágyó gyermek.

És várd a változást.Tiszteld őt,és ő is tisztelni fog téged.

A veszekedés,a harag csak olaj a tűzre.Légy türelemmel.ez egy kialakult helyzet,és neked energiát kell fektetned abba,hogy ez változzon,mivel Te felismerted a problémát,és jobbá szeretnéd tenni a kapcsolatodat.

Ha meg bizalom nincs egyik részről sem,vagy csak egyik részről,akkor ez a kapcsolat nem kapcsolat,hanem páros magány.Így nincs meg a kommunikáció,és egyik fél elzárkózik.Sajnos ezt is fel kell ismerni.De ha nagyon szereted azt az embert,akkor próbálkozol...majd utána lehet hogy belátod,semmi értelme,de úgy gondolom,egy próbát megér.Persze ne várj egyik napról a másikra csodát!Döcögős,többször le kell ülni és elmondani,és türelmesen,higgadtan.Vagy megkérdezni,hogy miért ilyen formában von kérdőre téged?Hallgasd végig,add meg a tiszteletet.Azután mondd el neki,mit szeretnél,próbáljátok meg.

 

Sok barátság töretlen,évekig,évtizedekig,akár örök életre szól és mindent meg tudunk beszélni,pontosan ezért,mert önzetlenek vagyunk,tiszteljük a másikat,és nem láncoljuk magunkhoz az illetőt.

Miért ne lehetne a kapcsolatunk is egy ilyen szilárd lábakon álló,erős és őszinteségen alapuló kötelék?

Olyan spontán,olyan könnyed és biztonságot nyújtó...hogy örömmel hívhasd fel a párodat vagy épp személyesen mesélhesd magadtól az élményeidet,majd ő is a vele történt eseményeket.

Ez lenne a normális,csak épp az erkölcsi értékek annyira eltorzultak,amiket akár a családból,akár zsigerekből hordozunk magunkban...emiatt ne hibáztassuk párunkat,inkább értessük meg vele.Ha érzelmileg fejlett és valóban fontosnak tart téged,akkor el fog gondolkozni és változtat majd ezen.

Sok sikert! :)

 

Megosztás a facebookon